New drugstore cialis australia online viagradirect.net with a lot of generic and brand drugs with cheap price and fast delivery.

Microsoft word - 02-kopár.rtf

Ha késik, késik, majd bejön, mondta a művezető. Addig is Szabó átmegy az ö gépére, aztán majd csinálunk valamit. Az alacsony, kopasz embert Dugónak nevezték a háta mögött, ö is tudta, de nem érdekelte. Halálosan unta ezt az egészet, még százharmincöt napja volt a nyugdíjig, és minden reggel úgy érezte, nem bírja tovább. Amikor belépett a műhely ajtaján, és meglátta a gépeket, a ténfergő, szedett-vedett kinézetű munkásokat, az irodában az asztalt, szekrényt, széket, a papírokat, meg egyáltalán mindent, már elindult valami a gyomrából a szíve irányába, és ott megállt. Lidi se jött be. Nincs kávé. És most ezen sutyorognak odakint. Mármint hogy az a fiú, meg Lidi. A két másik fiú, akivel együtt lakik, azt mondja, nem aludt otthon. Hát egészségére. Harmincnyolc éve, mióta ide tették, történtek itt ennél furcsább dolgok is. Most már recsegtek, ropogtak a gépek, csupa kivénhedt roncs, mint ö maga, isteni csoda, hogy még egyáltalán működnek. Aztán néhány perc, legfeljebb egy félóra, és a hűtőfolyadék fanyar gőze felszáll a mennyezetig, és ugyanolyan büdös lesz, mint évtizedek óta mindig. A művezető leült a székére, és sóhajtott. Arrébb rakta a papírokat. Aztán vissza. És ez így megy majd egész nap. Azzal a különbséggel, hogy ma a Kopár nevű dolgozó nem jött be. Ezzel idétlenkedett tegnap is, mondta Csaba, ott álltak Kopár szekrényénél, már azt hittük, soha nem tudja becsukni. Valamit mindig kint felejtett, aztán azt mondtuk Lokival, na, mi megyünk. Mire feljött az öltözőbe, már meg is fürödtünk. Szabó kirakta a szerszámokat, és leült a gép elé, igazított valamit a ládán, és a fiúkra nézett. És aztán, kérdezte, aztán hova lett? Kopár? Otthagytuk, ezt Loki mondta, ők voltak Kopár lakótársai a cég által fizetett albérletben. Akkor már nem volt meleg víz, tette hozzá Csaba, várnia kellett, ha fürödni akart, azt mondtuk neki, a kocsmában megvárjuk. Nem is láttuk azóta, bizonygatta Loki, pedig még délelőtt azt mondta, akar valamit mondani. Szabó vállat vont, Soma, a kissé zavart anyagmozgató ácsorgott mögöttük, most köpött egyet, és arrébb ment. Ö nem vágta volna le a lakatot, ha neki szólnak, ö kinyitja. Mindegyiket ki tudja nyitni, és az irodákat is. Meg akármit. Kár, hogy nem tud levizsgázni vezetésből, akkor minden nap másik autóval jönne dolgozni. Hülye itt mindenki. A művezető Várinét küldte bevásárolni, mert már kilenc óra volt, és Lidi sehol. Beállította a munkalapok vastag csomóját az asztal közepére, és arra gondolt, hogy még vár valamennyit, aztán jelenti, hogy Kopár nem jött be. Lidit nem kell jelenteni egyelőre, de Kopár más eset, felügyelet alatt van, és ö a nevelőtisztje. Amikor idehozta az az ember, akkor öt jelölték ki. Tessék mondani, kérdezte ö akkor, az meg micsoda? Neveljem? Szoptassam, etessem, ruházzam vagy mi? Üssem? Az az ember csak nevette, és azt mondta, ezt ütheti is, nyugodtan, ez élvezi. Aztán elmagyarázta, hogy ez csak formaság, valakinek oda kell figyelni a fiúra, mert nincs senkije, ilyenkor a munkahelyi vezetőt szokták kinevezni. Jó, mondta akkor ö, ha nem kell csinálni semmit, azt elgyőzöm valahogy. Most viszont igencsak kell majd valamit csinálni. Lidi, az nem ügy, legfeljebb felmondanak neki. Kopárral meg azt csinálnak majd, amit akarnak. Az se lenne baj, ha megszabadulna mindkettőjüktől. Meg itt mindenkitől. Ettől az egész csőcseléktől. A művezető utált mindenkit a műhelyben és a műhelyen kívül, sőt, néha már a buszon is utált mindenkit, mondta is otthon a feleségének, akit szintén utált. Arrébb tette a munkalapokat, és arra gondolt, hogy biztos, hogy nem bírja ki nyugdíjig. Váriné elkérte Somát, hogy segítsen bevásárolni, neki is csak két keze van, és nem is nagyon bírja. Soma belevágta a lapátot egy forgácsgyűjtő hordóba, és azt mondta, neki is két keze van, majd meglátja Váriné, de az ősz hajú asszony csak nevette, amikor Soma a folyosón a fenekébe mart, eredj már. Nem sok mindent tudtak már hozni a büféből. Korábban kellett volna Dugónak felébredni, mondta a büfésnő, zsemle, kenyér, ilyesmi már egyáltalán nem volt, csak cigaretta meg májkrém, a dolgozók morogtak, de Dugót ez egyáltalán nem érdekelte, neki se hoztak semmit, na és. Fábián pofázott valamit a szokott nagy hangján, aztán valahogy mindenki Kopárról kezdett beszélni, pedig azelőtt észre se vették. Harminc-valahány gép zörgött egész nap fület zsibbasztó zajjal, az előtte görnyedőknek az a néhány mozdulat volt a világ: jobbról felvenni a nyers darabot, feltenni a szerszámra, aztán jobb kézzel lehúzni egy kart, ballal tartani a rögzítő fogantyút, aztán balra kitenni a kész anyagot egy ládába, tízes oszlopba. És ezt sokszor. És sok évig. Annakidején, mikor Kopár beállt, észre se nagyon vették, legfeljebb az tűnt fel, hogy akkoriban senkit nem lehetett felvenni, öt mégis felvették. A fiú valami intézetből jött, mondta a művezető, munka és szállás kell neki, mert azért. Akkor jó. Csaba és Loki vették pártfogásba, elvégre velük lakott, és rengeteget röhögtek rajta. Már azokon, amiket a fiú mesélt magáról. Nem is nagyon hitték, és nem is nagyon érdekelte őket. Csaba jóarcú fiú volt, szőke, kékszemű, a művezető gyakran elképzelte, hogy egyszer a gép majd valamit abba a szép arcba robbant, talán meg is vakul, pedig semmi baja nem volt a fiúval, csak éppen látott már ilyet épp eleget. Loki hosszú, seszínű gyereknek született, ketten voltak fiatalok a műhelyben, illetve Kopárral hárman, mert Soma már nem számított fiatalnak, hiába volt nőtlen. Kopár fekete volt, de nem kreol, persze, attól még lehetett cigány, csak éppen nem tudta. Egyáltalán semmit se tudott magáról. Az se volt biztos, hogy hány éves. Csak az a biztos, hogy kani, mondta Soma, mert láttuk a zuhanyozóban minden darabját. Nem kell részletezni, szólt közbe Dugó sürgősen, sőt, jobb, ha eltakarodik innen. A művezető legjobban Somát utálta, pedig Soma szállította neki a híreket, rajta keresztül tudott mindenkiről mindent, anélkül, hogy ki kellett volna mozdulnia az irodából. De Soma egyszer azzal a hírrel lepte meg, hogy két normális ember van ebben az egész gyárban: maga meg én. És ö akkor is azt mondta neki, hogy, na, akkor takarodjon, de Soma hosszan nézett a szemébe, és kacsintott. És hozta a híreket. Ilyenkor a művezető nyomást érzett a szíve táján, és biztos volt benne, hogy nem húzza ki a nyugdíjig. Soma azt is tudta előre, hogy Kopár ide fog jönni, a forgácsolóba, mert ide nem kell ész. És még sok mindent. Hogy csecsemőként került valami intézetbe, vagy tán ott is született, mikor is? Ezt nem tudta. Ott jó volt, úgy mesélte a fiúknak, sokat játszottak, sokan voltak, mind olyanok, mint ö, néha felnőttek jöttek, odamentek valamelyik gyerekhez, ennivalót, játékot hoztak, ö ott csetlett-botlott közöttük, mintha hozzá is jöttek volna, nem bánták, azt mondták, szép kis gyerek, és simogatták az arcát. Úgy mesélte ezt az egészet, mintha még mindig visszavágyna oda, Csaba meg Loki az istennek se értette. A többi meg végképp hihetetlennek tűnt. Mert az még semmi, hogy később már nem simogatták az arcát, ahogy növögetett, és inkább elzavarták, ha odasündörgött valamelyik látogatóhoz, de utána vele, Kopárral történhetett valami. Mert egyszer az alagútban, ahogyan ö nevezte azt az alagsori folyosót, sorakoztak, mint máskor, és neki görcsbe rándult hirtelen az egész teste, a gyomra meg majd kiszakadt a helyéből. A falnak kellett támaszkodni, hogy el ne essen, aztán csak elesett. Mi a baj, kérdezték tőle, valami Róza néni is, ott valami ápoló vagy gondozó. Az, hogy nekem sose tetszik olvasni az anyám nevét, mondta neki Kopár nagy sokára. De hát most senkinek sem olvastam az anyja nevét, csodálkozott Róza néni. Nem is most, mondta ö, azt ö egy szóval se mondta. Róza néni még kérdezgetett tőle ezt-azt, de ö már oda sem figyelt, látta, hogy Róza néni nem érti az egészet. Ö megértette, hogy azért nem olvassák soha, mert nincs. Akkor egész nap zúgott a füle. A reggeli után Dugó visszaparancsolta Szabót a saját gépére, aztán telefonált a munkaügyre, hogy Kopár nem jött dolgozni. Ezidáig, tette hozzá, holott tudta, hogy ha eddig nem jött, ezután se fog bejönni. Nem az a típus volt, aki majd tíz óra tájban betámolyog, és felsorol egy sereg betegséget, ami mindenhol fáj, csak éppen az orvos nem tudja eltalálni. Mint például Fábián azzal a nagy pofájával, aki minden második héten kitalál valamit, és még sajnáltatja is magát. A művezető legszívesebben kirúgta volna Fábiánt emiatt is, és a pofája miatt is, de nem merte, mert Fábián azelőtt főbizalmi volt, és ha most kirúgja, akkora pofája lesz, mint egy ólajtó, hogy ö, a művezető üldözi a kommunistákat, ezért meg ezért. Kopárral valami baj lehet, az most tényleg nem tud jönni, mert ha tudna, ha csak moccanni is tudna, akkor itt lenne, és hajtana, mint egy állat, ahogy szokott. Mire a többi reggel felébred, neki már ott egy halom készáru a ládában, és egy szava sincs. Soma révén Dugó azt is tudta, mint az anyagmozgató után a másik értelmes ember, hogy Kopár besegít Csabának is meg Lokinak is, mert az a nagy lingár csak a fociról, főleg a Lokiról járatja azt a penészes száját, onnan is kapta a nevét, ahelyett, hogy dolgozna. A másik, Csaba, annak is besegít, mert az meg állandóan tekereg vagy másnapos, mint a többi. Dugót azonban ez egyáltalán nem zavarta, ha nekik így jó, csinálják. Azt persze nem tudta itt senki, még tán Soma se, hogy a munkalapok már a hónap elején le vannak zárva, darabszám, teljesítmény, minden, majd fog ö itt minden nap számolgatni. Csak az ilyen esetek kavarnak be, ha valaki eltéved vagy beteg lesz, de mostanában azoknak is úgy számol, mintha dolgoznának, az az egy-két nap nem oszt, nem szoroz. Most azonban valami másként lesz, érezte a nyomást a szíve táján, amikor letette a telefont. Soma gépről gépre járt ott kint közben, kezében a lapáttal, magyarázott, öblös, nagy hangja behallatszott a kis irodának kinevezett ketrecbe is, de Dugó nem törődött vele, majd megunja. Néha rájött a beszélhetnék, hagyni kellett, elmúlt magától, vagy a munkások hajtották el, hogy hagyja őket dolgozni. Somát nehéz is volt követni, a szavakat úgy ejtette, mintha akkor jött volna a fogászatról, de az összefüggés és az értelem is hibádzott néha, különösen, ha valami felizgatta. De ez is elmúlt egy idő után, mindenki tudta. Kopár általában nem figyelt rá, vagy inkább észre sem vette, ha dolgozott, úgy kellett rászólni, hogy hé! Reggeli! Vagy hé! Megyünk haza! Soma aztán odébbállt, a szomszéd gépnél Csaba dolgozott, mellette Loki, náluk pótolta be, mert Loki például azonnal leállt, és olyan figyelemmel követte Soma szövegét, mintha az isten személyesen beszélne hozzá. Soma néha hangokat is hallott, csak nem tudta mindig kifejezni, hogy mit. Így találtak egyszer egy csókát az elszívó mögött, egy másik alkalommal pedig az igazgató hangját hallotta, és mit ad isten, fél óra múlva megjelent a rettegett ember teljes életnagyságban, pedig úgy tudták, Pesten van. Soma most azt mesélte mindenkinek, hogy Kopár hangját hallja, vesszen meg, ha nem igaz. És olyan a hangja, mintha mélyről jönne. Csaba megkérdezte tőle, tudja-e, mi az a csengőfrász? Soma azt mondta, tudja, amikor az ávósok mentek az emberekért, és csengettek. Nem, mondta neki Csaba, az más frász. Ezt majd én adom, és sokáig fog csengeni a füled, ha be nem fogod a pofád. Pont, tette hozzá Loki, új bekezdés. Soma erős volt, nemigen ijedt volna meg Csabától, és különben is tisztán hallotta Kopár hangját. És mit mondott, kérdezte Dugó, amikor hozzá került az ügy. Azt nem tudom, mondta Soma. Na, mondta neki Dugó, akkor most takarodjon, és ha majd megint hallja a hangját, okvetlen kérdezze meg tőle, hogy hol a fenében van. Sőt, ha utána akar menni, mehet. Minél mélyebbre. I-betű biztosan volt benne, erősködött Soma. Miben? Amit mondott. És az én nevemben van, kérdezte Dugó. Van. A művezetőt Kovács Albertnek hívták, és most intett a kezével, na hess innen. A telefon is csörgött. Valaki mondta a nevét, de a művezetőt nem nagyon érdekelte, mi a baj, kérdezte. Érdeklődnék, mondta az illető, az után a fiú után, akit annakidején én vittem magához. Hallom, elveszett. Ja, maga az? Dugó megint nyomást érzett a szíve táján, amit a felesége szerint csak bebeszél magának. Az a helyzet, hogy nem jött dolgozni, a lakótársai szerint nem aludt otthon, tegnap óta nem látták. Az illető most hosszabban beszélt, hogy Kopár jó gyerek, csak néha olyan, mint aki nincs magánál. Egyszer például beleugrott egy kútba, és nem tudta megmondani, hogy miért. Idefigyeljen, mondta a művezető, mikor idehozta a fiút, volt vele egy papír, hogy semmi titkolt betegsége nincs. Nincs is, mondta az illető, vizsgálták már minden oldalról, teljesen egészséges. Hát akkor? Én most mit csináljak? Az ember azt mondta, hogy szeretne beszélni azzal a két fiúval, akikkel Kopár lakik. Lehetne most? Nem, mondta Dugó, majd a műszak végén. Nézze, tette hozzá később, lehet, hogy mindjárt beállít a gyerek, és felesleges az egész felhajtás. Lehet. Mondta amaz. Akkor majd műszak után. Nem olyan volt a hangja, mint aki megnyugodott, amikor letette a kagylót. És Dugónak se. Soma az ajtó előtt állva hallott mindent, biztos azt is, amit az az ember neki a telefonba mondott. Dugó rádörrent, hallotta?! Persze, mondta Soma gyanútlanul. Akkor jó, mondta Dugó, idefigyeljen, Lidi hangját nem hallotta véletlenül? Azt még nem, mondta az anyagmozgató, de ha egy kicsit erőlködök. Csak be ne csináljon nekem az erőlködéstől, mondta neki a művezető, na! Induljon már el! Soma eloldalgott, de Dugó tudta, hogy az igazi csak most kezdődik. Nemsokára az emberek egymás szájáról lesik a hírt, Kopár néha nem tud magáról, egyszer a kútba ugrott, és most meg Soma a hangját hallja. És mélyről. A művezető sejtette, hogy egyszer még elátkozza ezt a napot Kopárral együtt. Mert, sajnos, hiába nem akart, ö is emlékezett rá, hogy amikor ezt a fiút meghozták, bemutatták, majd felkísérték az öltözőbe, és magára hagyták, valami történt akkor is vele, hiába várták, nem jött le onnan. Másnap vette észre a takarítónő, ott aludt a hulladékcsomó alatt, Nádházi néni meg sikoltozni kezdett, azt hitte, egy hulla. Dugó áttette a munkalap-csomót az íróasztal jobb felső sarkára, és eszébe jutott, nem tudta miért, hogy neki nincs gyereke. Nincs, pedig van. Nem is nagyon bánta, mert a gyerekek állítólag szépek, de az ö rokonságában mindenütt csupa idétlen, taknyos, csúf, mi több buta és nyűgös gyerek sorakozott, az övét is beleértve. Az övét, aki annakidején kiszökött nyugatra, azóta nem látta. Nem is nagyon ír. Ha ír, csupa dicsekvés: azt írja, főmérnök egy dohánygyárban, háza van, úszómedencével. Haza nem jön. Aztán valaki látta favágóként, fél lábbal. Hát erről ennyit. Fábián most megy inni a falikúthoz. Ez azt jelenti, hogy perceken belül az egész műhely szomjas lesz. Minden elmúlik, gondolta Dugó, de most kissé bizonytalanul. Igaz, mondta Csaba a vízcsapnál a többieknek, nekünk is mesélte, nem, Loki? Azt mondta, nézett bele a kútba, aztán egyszer csak benne volt. Milyen kútba, kérdezte Meszeszánné kétségbeesett arccal, már fekete volt a szája, mert mindig az orrát törölgette. Milyen kútba, mit tudom én, mondta Csaba, ö mesélte. Valami téeszben voltak munkán, mondta Loki. Még ilyet, mondta Meszeszánné, és beleesett vagy beleugrott? Bele is fulladhatott volna! Kútba, kérdezte Szabó, aki most érkezett, szomjas lett ö is, milyen kútba? Meg a tóba is, mondta Loki, azt mondtad már? Dehogy mondtam, Csaba már ment volna, de Fábián elébe állt. Mi van azzal a tóval? Milyen tóval, kérdezte Meszeszánné, és megtörölte az orrát vasporos kezével. Na, menjünk dolgozni, majd elmondom. Csaba kifordult volna a gyűrűből, de nem tudott. Itt egy emberről van szó, bömbölte Fábián, hol az a tó? Azt mesélte, hogy néha rájött az az érzés, és akkor nem tudta, hol van, meg ilyesmi, mondta Loki, és akkor ott volt egy tónál, bement a vízbe és megfojtott egy rucát. Mit csinált, kérdezte Meszeszánné, milyen érzés? Dugó az irodában már jóval előbb járt a kútnál és a döglött kacsánál Soma jóvoltából, az anyagmozgató bizalmasan azt is közölte a művezetővel, amiket azok nem is sejtettek, Dugó türelmesen hallgatta, és egy cseppet sem érdekelte az egész. Van még, kérdezte a végén, ajjaj, mondta Soma, ez még semmi! Aztán átvitték a börtönbe, mert megszúrt valakit, várjon, mondta neki Dugó, hagyjunk holnapra is, most takarodjon. Leszedte az emeletes ágyakat, kiabálta Soma. Akkor itt hagyjuk abba, jó, mondta szelíden a művezető, és akkor most ahogy megbeszéltük, eltakarodik. Lidiről nem hallott még mindig? Ja, tényleg, kapott észbe Soma, és a homlokára ütött egy nagyot, el is felejtettem! Mit, kérdezte Dugó. Hát azt, amit elfelejtettem, mondta Soma büszkén. Értem, mondta a művezető, és úgy érezte, valami szorít a szíve táján. Akkor most takarodjon. Ha bemennék a női vécébe, kezdte Soma, de a művezető rádörrent: Ahova akar, csak menjen már! A kiáltásra szétrebbent a csapnál a társaság, Soma is kisomfordált az irodából, amitől a művezető hirtelen jobban lett. Már mondták neki, hogy ne fojtsa magába, ordítson, kiabáljon, az jobb. Felállt, kiment az ajtó elé, mi lesz már ott, kiáltott a dolgozókra, nem volt még elég a trécselésből?! És tényleg, mintha megkönnyebbült volna. Otthon majd összevész Emmával, a feleségével, gondolta, ha csak ezen múlik. Ha kell, minden nap. Aztán egy reccsenést, majd sikoltást hallott a női vécé felöl, Surányiné rohant ki feldúlva, hóna alatt egy csomag vattával, Soma rám törte az ajtót, kiabálta, és a művezető ismét érezte, hogy valami lassan elindul a szíve felé, és ott megáll. Csaba tudott dolgozni, ha akart, és Loki is, de ha nem volt nagyon muszáj, akkor inkább nem. Most mindketten hajtottak szó nélkül, ami nem volt szokásuk, különösen Lokinak. A munkára már oda se kellett figyelni, legfeljebb arra, hogy az ember ne húzza rá a fúrófejet a saját kezére, mert azon is átmegy, nemcsak a vason. Közben lehetett pár szót váltani a szomszéddal, megtárgyalni a vasárnapi meccset, az összeállítást, a következő mérkőzést, és még sok mindent, ami a város csapatával, a Lokomotívval, meg egyáltalán a futballal volt kapcsolatos. A kis Cakó, aki Loki mellett dolgozott, nem volt annyira tájékozott, mint a szomszédja, egészen pontosan nem is emlékezett, mikor volt meccsen utoljára, ez valamikor gyermekkorában lehetett, és arra sem emlékezett, ki játszott, kivel, sőt, néha az a gyanúja támadt, amikor Lokit hallgatta, hogy még az is lehet, hogy annakidején nem is futballmeccsen volt, hanem valami mást játszott ott egy csomó ember. Ennek ellenére jól megértették egymást, Loki beszélt, Cakó hallgatta, néha helyeselt, abból nem lehet baj. A hosszú fiú azonban most hallgatott, a gépet nézte, és dolgozott. Az a másik, szintén. Igaz, az nem is sokat beszél, inkább meg-megáll, tesz-vesz, húzza az időt, a ládáját áttette a másik oldalra, Kopár gépéhez közel, pedig úgy nem is esik a kezére, de Kopárnak igen, ha be akar segíteni. Csakhogy Kopár ma nem jött be. És most már mindenki arról beszél. Azelőtt ez nem volt, hallatszik messzire Fábián hangja, azelőtt érték volt az ember, törődtek vele! Még egy ilyennel is! Cakó nem tudta, milyennel, Meszeszánné se tudta, akinek már a füle is fekete volt a vasportól, mert ott is viszketett. Pedig annakidején a fiú mindenkit végigjárt, bemutatkozott, azt hitte, úgy illik, és elmondta, hogy ö kicsoda-micsoda, már amennyit tudott magáról. Meghallgatták, aztán dolgoztak tovább. Csabáék nevették, ők már mindent tudtak, egyszerű volt, egy intézeti gyerek, aki ebből lelki problémákat csinál, de majd kiverik belőle. Dugó szólt nekik annakidején, amikor a fiút meghozták, és nem mert egyedül lejönni az öltözőből, hogy menjenek már érte, és kérdezzék meg, hogy akkor most mit akar? Dugó ilyet még nem látott, hogy egy nagykorú ember elbújjon egy csomó rongy alá, hacsak nem azért, hogy halálra ijessze Nádházi nénit, a takarítónőt. Akkor lekísérték, a művezető csak ránézett, és tudta, hogy ezzel a fiúval valami nincs rendben, ezt még utálni se lehet, ezért utálni kezdte. Na, menjenek, mondta akkor, tanítsák be. Ki tud menni a saját lábán, kérdezte a fiútól, az nem értett semmit, zakatoltak a fejében a rövid, de magvas munkavédelmi és tűzvédelmi előadás képei, és olyan arcot vágott, mint aki menekülni akar. A fiúk hamar a helyére rakták a gépnél, nem nézett ki belőle, de hamar megtanulta azt a néhány mozdulatot, amit kellett, és egy jó óra múlva már dolgozott, mint egy robot. Délután együtt mentek haza, de előbb betértek a Nyakas nevű kocsmába, hadd szokja a fiú. Fél rum, üveg sör. Meg se látszott rajta. Mármint Kopáron. Aztán még egy ilyen, de az se. Na látod, mondta neki később Csaba, tudsz te élni. Ezt már otthon, a szálláson mondta, amikor gatyára vetkőzve heverésztek az ágyon, és Lokival eldöntötték, hogy beitatják a srácot. Volt egy üveg jugoszláv konyak erre a célra, meg egy pár üveg sör, és annyit röhögtek, hogy Lokinak hamarosan hányni kellett. Kopár mesélt, mesélt, vidám volt, fel se vette a dolgokat, jól érezte magát. Később Csabának is hányni kellett a nevetéstől, mert Kopár azt kezdte mesélni, mikor a börtönben leszerelte az emeletes ágyakról az emeletet. De miért? Nem tudja. És a kacsa? Azt se. A kutat se. Olyankor jön a csend, úgy érzi, jön, mint a sötétség, és utána, mikor kivilágosodik, akkor például egy kútban van. Vagy amikor a biztosíték-szekrényben találtak rá. Meg mikor odafeküdt a szobaparancsnok mellé, az meg azt hitte, hogy. Hát ez őrület, akkor te meg fogsz itt egyszer bennünket fojtani álmodban. Azt nem, azt biztos, hogy nem! Honnan tudod? Mert titeket szeretlek! Jó, mondta Loki, tudod mit? Mikor érzed, hogy jön ez a csend vagy sötét, vagy mit tudom én, akkor kezdjél el fütyörészni, jó? Én is úgy szoktam, télen, mikor fázom. Meg aztán mi is tudjuk, hogy mi a helyzet, mondta Csaba. Nem értitek, mondta Kopár, akin még mindig szinte semmi sem látszott, csak akkor jön rám, ha magam vagyok. És a szobaparancsnok? Nem tudtam, hogy ott van, mindenki munkán volt! Végre kezdett ö is berúgni, hanyatt lökte magát, és az ágyékát markolászta beszéd közben, mint Csaba. Loki később maga alá vizelt, annyira nevetett, mikor Kopár elmesélte, hogy Barna bácsi verte egy gumicsővel, ö meg megcsókolta a kezét. Az, aki idehozott? Az. És miért csókoltál neki kezet? Nem tudom. Na, én adtam volna a pofájába, és a végén ö csókolt volna kezet, mondta Csaba. Vagy valami más részemet, tette hozzá Loki, és bevizelt. Na, idefigyelj, mondta aztán Csaba, amíg minket látsz, semmi majré, világos? Világos. Aztán tisztába tették Lokit, a két száraz ágyat meg összetolták, és lefeküdtek. Kopáron még mindig nem látszott annyira, mint a másik kettőn, mert le tudta oltani a villanyt. Éjszaka felkeltette Csabát, hogy kísérje ki a vécére. Soma nagy sokára került elő a női vécéből, és azt mondta, nem hallott semmit. Illetve hallott, de a szomszéd fülkéből, ahol állandóan jöttek-mentek, rotyogtattak, egy perc nyugta nem volt. Így nem lehet dolgozni. Erről jut eszembe, mondta neki Dugó, mivelhogy Lidi nem jött, takarítsa ki a vécéket. Kovács úr, mondta Soma, maga el se tudja képzelni, hogy mi minden van ott a falra írva. Dugó tényleg nem tudta, női vécében még nem járt. Nézze, folytatta az anyagmozgató, mi ketten azért tudjuk. Azt nem tudom, vágott közbe a művezető, hogy maga mit tud, és akkor most takarodjon. Soma nézett rá egy darabig, aztán kacsintott, és kiment. Dugó áthelyezte a munkalapokat az asztal jobb alsó sarkára, aztán középre, mert a könyöke nem fért. Valami azt súgta neki, hogy Kopár munkalapját ki kellene venni a csomóból. Meg a Lidiét is. Majd kiveszi. Ha most akármelyikük bejönne, rájuk dörrentene istenesen, és akkor sokkal jobban érezné magát, de nem jött egyik se, ezt utálta bennük legjobban. És egyáltalán, miért nem lehet egyszer egy olyan műhelyt kitalálni, ahol senki sem dolgozik? Lidinek régebben csak a kávéfőzés volt a feladata, mert ifjúsági titkár volt, meg brigádnaplókat irt. Volt időszak, amikor még lelkesedett, mint akire rájött valami, egyszer kitett egy dobozt, mintha persely lenne, és ráírta: VIETNAM MEGSEGITÉSÉRE! Egy hónap múlva bontotta fel, tizenhét forint volt benne apróban, ezt eltette, mert ö dobta bele. Nagyobb bulikra elvitték öt is a fejesek felszolgálni, mosogatni. Úgy hívták őket: KISZ-kurvák. Harminc év körüli nő volt, szőke, az arca, alakja se szép, se csúnya, olyan átlagos, az egyik szemére egy picit bandzsított, alig lehetett észrevenni. Amikor változtak az idők, a művezető azt mondta neki, hogy az van, hogy az irodákban is takarítani kell ezután, ha vállalja, különben elküldik. Lidi azt mondta, jól van, és attól kezdve takarított az irodákban. Később azt mondta neki Dugó, hogy a bevásárlásokat is neki kell intézni, ha vállalja, mert ez meg az. Lidi erre is azt mondta, jól van. Akkor már mindenki látta, hogy ki akarják utálni a műhelyből. Úgy kell neki, mondogatták néhányan, főleg a nők, most legalább majd megtudja. Aztán az ö reszortja lett a vécék takarítása is, akkor már sajnálták, de Dugó azt mondta, ö nem tehet róla, valakinek azt is csinálni kell és kész. Vagy pedig mindenki otthon piszkol, esetleg kiizzadja, lehet választani. Minden megoldódott volna magától, ha Lidi megsértődik, és felmond, Dugó ezt meg is világította neki, de Lidi csak ment dolgára, lemosta a vécé-falakról a neki szóló üzeneteket, ábrákat, meg minden mocskot, ürüléket, ondót, köpést. Néhányan akkor felhördültek, főleg Fábián a nagy pofájával, hogy nem lehet Lidi bevásárló is, kávéfőző is, mikor a vécét pucolja, nem higiénikus. A művezető azt mondta, jó, akkor nem lesz bevásárlás, mindenki hoz otthonról tarisznyát. És kávé se lesz, és akkor Lidit el lehet küldeni, mert nincs munkaköre. Aztán elmúlt ez is, tiszták lettek a vécék és főtt a kávé, Lidi reggel a bevásárlással kezdte, addig nem nyúlt semmihez, át se öltözött. És megnyugodott mindenki, kivéve Dugót, aki azt remélte, hogy most aztán tényleg mindenki felmond, ö pedig végre elmehet nyugdíjba, mint az a sok léhűtő annakidején. Fábián megint szomjas lett, és a művezető úgy gondolta, ez azért már több a soknál. Most majd megint szomjas lesz mindegyik, és neki megint le kell vonni tíz százalékot Fábiántól. Le kellene, de már tulajdonképpen le van vonva. Dugó már a hónap elején úgy zárta le Fábián munkalapjait, hogy tíz százalékot levont belőle, úgyis fog majd valami disznóságot csinálni, ki se bírná másként. A falikútból csak felfelé folyik a víz, a kézmosókból meg csak lefelé. A kézmosókból valami okból sárgás víz folyik, a vizesek azt mondták, majd kitisztul, egyébként az egészségre nem káros - ennek vagy tíz éve. Lehet, hogy a falikútból is sárga víz jön, csak nem veszik észre. Meszeszánné már fel is állt, és érdekes módon ott ácsorgott már a csapnál Soma is, pedig az előbb még itt csellengett az ajtó előtt. Most csak rájuk kellene dörrenteni, gondolta Dugó, és rögtön lemenne a szíve tájékáról az a nyomás, vissza a gyomrába. És Fábiánnak megint jár a pofája. És még Cakócán. Lócán, kérdezte Meszeszánné, milyen lócán? Le volt tolva a nadrágja, gatyája, aztán csak ott ült, és fütyörészett. Mit csinált? Fütyörészett, erősködött Cakó, mert Szabó azt mondta neki, hogy az eszed tokja. Szomorúnak látszott. És kint, a portánál Lidi álldogált. Aha, mondta Soma, mint aki érti. Lidi és Kopár egy ideje már együtt szerepeltek a vécéfalakon, először Somának tűnt fel, mert ö írta. Lidi kávéfőző standja egy vasszekrény teteje volt, mindjárt Kopár gépe mellett, és amikor a nő elolvasta a szöveget a vécében, elgondolkozott. Abban biztos volt, hogy nem a fiú írta, éppen azért. Kávéfőzés közben, meg ha egy kis ideje volt, elnézegette a fiút, közben tessék-lássék egy poharat törölgetett. Aztán egy másikat. Nézte ö a többieket is, de Kopár volt legközelebb, az esetlen mozgású, nagycsontú fiú viszont nem nézett semerre, csak dolgozott. Egyszer rá fog esni a gépre, mondta Lidi valakinek, még nézni is rossz. Aztán úgy gondolta, mint korábban, ha kell, akkor kell. Ha már ki is van írva. Elmondta a fiúnak, hogy ha gondolja, felmegy hozzá a lakásba, ha a másik kettő nem lesz otthon, mert a partikból már úgy gondolja, elege van. Kopár csak nézett rá, nem értett semmit, Lidi meg elnevette magát, és hagyta az egészet. Egyszer már volt abban a lakásban, Csaba vitte fel, kettesben voltak a szépfiúval, hagyta is magát, de Csaba a végén mégis azt mondta neki, hogy Lidi, te még baszni is lusta vagy. Pedig ő megcsinált mindent, de éhes volt, és amíg a fiú lökdöste, megevett egy szelet Dugó ezekről a dolgokról természetesen Somától értesült akkoriban, de természetesen akkor sem érdekelte. Délben megnyomta a sziréna gombját, hogy tudja ott kint ez a csőcselék, hogy most ehetne, ha lenne ebédidő, de nincs. Majd esznek otthon. Elgondolta, hogy mi lenne, ha mindenki hazavinné a gépét, és otthon dolgozna, és havonta egyszer behozná, amit elkövetett, lehetőleg olyankor, mikor ö nincs bent. Soma majd egy targoncába rakná a lapáttal, és elvinné valahová messzire az egészet. Dugó már rég tudta, hogy évek óta olyasmi dolgokat fúrnak, marnak, faragnak itt a műhelyben, ami senkinek és semmire sem kell. Áll minden. Azt is gyanította, hogy hátul valahol lenni kell egy nagy gödörnek, amibe ezeket belehordják, és attól rettegett, hogy egyszer majd visszahordanak mindent, és azt a temérdek vasat meg kell majd számolni. Ilyenkor marokra fogta a szívét az a valami a gyomrában, és biztos volt benne, hogy nem éri meg a nyugdíjat. Arrébb tette a papírcsomót az asztalon, de csak úgy, oda sem figyelve, egy pár lap le is esett, Soma már ugrott is utána. Kovács úr, mondta aztán, ezek azt mondják, hogy Kopárra tegnap rájött. Micsoda, kérdezte Dugó, és már bánta is, hogy megkérdezte. A happáré, mondta Soma, tudja. Persze, mondta a művezető sürgősen, és megkérte az anyagmozgatót, hogy akkor most takarodjon, mert csörgött a telefon. Megint az az ember volt, aki annakidején idehozta azt a szerencsétlent, és elújságolta, hogy Kopár visszament hozzájuk, ne keressék tovább. Dugó megnyugtatta, hogy eddig se keresték, aztán megkérdezte, tud-e a fiú telefonálni, és hogy oda tudná-e adni neki a telefonkagylót. Azt a feketét, ami a kezében van, tette hozzá, mert az az ember nem értette. Erre az még elmondta, hogy a fiú össze van verve, de rendesen, de erről nem mond semmit. Egészségére, mondta a művezető, de azért beszélni tud még? Aztán azt mondta az az ember, hogy van itt egy nő is a bejáratnál, és azt állítja, hogy Kopárhoz tartozik, és mióta itt van, a lakókat nem lehet levakarni a kerítésről, úgyhogy el kellene valahogy távolítani. Majd küldök egy tolóekét, mondta erre Dugó türelmesen, meg egy lángszórót, de most adja már ki a kagylót a kezéből, mert görcsöt kap, látott ö már ilyet a baleseti sebészeten. Aztán csend lett. Soma már ideges volt az ajtóban, amikor Dugó belehallózott a telefonba. Na, idefigyeljen, mondta aztán a művezető, levonok magától nyolc órát, de ha most azonnal elindul, akkor csak hatot. Jó, majd elmeséli, nem érdekel ugyan, de munka után szakítunk rá egy kis időt, miután hazamentem. Na. Igyekezzen. Hozza azt az idétlent is, ha van még jártányi ereje. Barna bácsit nyugodtan rúgja seggbe, majd megadom, ha itt lesz. Nem, nem akarok vele beszélni, isten őrizz, induljon. Vége, mondta Soma, mikor a művezető letette a kagylót, és vigyorogva kacsintott. Aztán kiviharzott a helyiségből, hé, kiáltott utána Dugó, hová rohan? Most nem mondtam, hogy takarodjon! Igaz azt sem, hogy ide egye a fene, mikor telefonálok! Küldje be azt a két gyönyörűséget. Melyiket, kérdezte az anyagmozgató ártatlanul. Tudja azt maga! Persze, hogy tudom, mondta Soma, és ismét kacsintott. Mindenki dolgozik, mint az angyal, mi történhetett? Dugó azonban biztos benne, hogy valamelyiknek hamarosan lemarja majd a gép a kezéről a húst, vagy átmegy a csuklóján a fúró, vagy csak egyszerűen húzza a kart lefelé, miközben a fúró átmegy a darabon, a befogó szerszámon, a gép asztalán, aztán lent a betonon majd megáll, azt nem viszi. Mert az egyik szeme mindegyiknek itt van, és közben fogalma sincs, hogy mit csinál. Nem kell leülni, mondta a két fiúnak, hamar végzünk. Csak egy szék volt. Soma, csukja be a száját, meg az ajtót, kívülről, és úgy helyezkedjen, hogy semmiképp ne lássam. Az anyagmozgató várt azért egy kicsit, aztán vállat vont és kiment. Na, mondta Dugó, hadd halljam. Mit, kérdezte Csaba, és Lokira nézett, az meg őrá. Na, jó, mondta a művezető, és lecsatolta az óráját. Annyi időt fogok levonni maguktól, amennyit itt együtt eltöltünk, úgyhogy azt javaslom, igyekezzenek. Loki nyugtalan lett, aztán megint a másikra nézett, és elkezdte. Berúgtunk tegnap, mondta sóhajtva. Dugó bólintott. Aztán. Utánunk jött a Nyakasba. Kicsoda, kérdezte Dugó csodálkozva. Hát Kopár, mondta Loki. Na ugye, bólogatott a művezető, és az órára mutatott. Az nem igaz, hogy ez mennyit bír inni, tört ki Csabából, mi már a kocsmában berúgtunk, ö meg még vett egy üveggel otthonra, azt mondta. Lidi is ott volt, szólt közbe Loki. De ö valamikor elment, de nem tudom, mikor, folytatta Csaba, aztán visszajött. De már a lakásra, vágott közbe Loki, mikor Kopárt otthagytuk. Egy kis csend lett, a művezető semmit nem szólt, csak az órát nézte. Szóval, az a helyzet, hogy részegek voltunk, mondta Csaba, aztán az jutott az eszünkbe, hogy milyen lehet Kopár, mikor rájön. Dugóra néztek, de az most se mondott semmit. Szóval azt mondtuk neki, hogy most itt hagyunk, és soha nem jövünk vissza. Itt maradsz egyedül. Mert azelőtt azt mondta, akkor jön rá, ha egyedül van, magyarázta Loki. Szóval otthagytuk, folytatta Csaba és kint vártunk egy darabig az utcán. Adtunk neki egy fél órát, mondta Loki, de nem jött rá semmi, csak el volt kenődve, mikor visszamentünk. És akkor te a hátára ütöttél. Volt egy gumicső a szekrényében, mondta Csaba, és azt mesélte, hogy azzal verte az a Barna bácsi ott, az intézetben, ha valami gazemberséget csinált, mert nem lehetett vele bírni másképpen. Ö meg megcsókolta a kezét a végén. Aztán ahogy idehozták, neki adta emlékbe. Nem úgy volt, szólt közbe Loki, hanem úgy mondta, hogy Barna bácsi ütötte azzal a csövel, ö meg élvezte, meg röhögött rajta, egyszer aztán a hapsi kikészült, és nem verte, hanem. Így van, vágott közbe Csaba, ez az, hogy bevitte a ruháskamrába, és nem bántotta, hanem beszélt hozzá, hogy miért csinálja, mert ö már unja. És ott akarta hagyni, de Kopárra rájött a frász, és akkor az ölében vitte ki onnan, mert nem tudott menni se. Akkor csókolta meg a kezét. A két fiú egymásra nézett, és elhallgattak. Dugó némán hallgatta őket, lassan bólogatott közben. Nagyon be voltunk már bombázva, folytatta egy kis idő után Loki, azt akartuk, hogy nekünk is csókoljon kezet.és vertük a csővel. Csak röhögte. Meg fogta a farkát, tette hozzá Csaba, én a többire nem is nagyon emlékszem. Valamikor elment, mondta Loki, de az már úgy hajnalban lehetett, akkor már Lidi is ott volt. Lidi, kérdezte Dugó, ö is ott? Maguknál? Persze, ott aludt, mondta Loki, reggel meg elment Kopár után. De ne kérdezze, hogy mit csináltunk, mert nemigen tudjuk megmondani. Nem volt semmi orgia, mondta Csaba, egyszerűen elájultunk, Lidi a Kopár ágyában. Ö is be volt rúgva, folytatta Loki, mint az ágyú. Vége? Dugó az órára nézett, aztán a fiúkra. Vége, mondta Csaba. Hát ez nem volt sok, mondta a művezető, felkerekítjük egy órára. El lehet menni. Csaba már nyitotta volna az ajtót, de nem tudta, az ajtón kívül az anyagmozgató feküdt a betonon. Most gyorsan felállt, mondtam én, hebegte zavartan, hogy nincs annak semmi baja, csak megjátssza magát. Csalódottság volt a hangjában, A művezetőt nem rázta meg a történet, látott ö már ennél cifrább dolgokat is. Középre, előre tette a munkalap-csomót, most már ott marad a műszak végéig. Aztán hazamegy, elmondja az egészet Emmának, a feleségének, mert nem bírja ki, hogy ne mondja el, és az orvos is mondta, hogy beszéljen ki mindent magából. De kivel? Ezekkel? Emma elmondja majd az anyjának, aki a félszobában lakik, és majdnem süket, csak azt hallja meg, amit akar. És jehovista is, sőt, mostanában a mormonokkal kacérkodik, bár lehet, hogy csak fürödni szeret, mert állítólag azok is belökik a vízbe az embert, mielőtt felveszik maguk közé. Akkor majd vagy Emmának vagy az anyjának eszébe jut, hogy vegyék pártfogásba a kis árvát. Aki száznyolcvan centi, lehet vagy nyolcvan kiló, és Soma szerint akkora micsodája van, hogy leér a térdéig. És az meg majd elveszi ezt a rüfkét, és gyerekük lesz, egy nyúlszájú, taknyos, nyűgös kis valaki, aki majd összenyálaz mindent a lakásban. Aztán majd valamelyik vagy mindegyik kimegy Amerikába, fát vágni. Dugó lassan utálni kezdett mindenkit, még az anyját is. Megvan a lába, és kettő, futott át az agyán, és nem tudta miért, valami megnyugvást érzett, amikor Kopár megjelent a műhely ajtajában. Mögötte Lidi, intett nekik: Kopár a gépre, Lidi a kávéhoz. Van még idő.

Source: http://www.tarsandor.hu/pdf/irasok/ts016.pdf

jas-online.org

Consent Form for Exercise Treadmill Testing Authorization I authorize Edward J. Lind M.D. to perform an exercise treadmill test (stress test). Possibility of other procedures As a result of having this test, I understand there is a possibility I may need other urgent procedures that were unanticipated. I consent to the performance of any additional procedures determined to be in my b

Microsoft word - 982-983

PROTECTING THE ENVIRONMENT FROM THE PHENOL Annagiev M.Kh.*, Bayramov S.S., Alidzhanova S.M. Institute of Chemical Problems named after academician M.F. Nagiyev of National Academy of Sciences of Azerbaijan 340143, 42 143. Baku-143, H. Javid avenue, 29 Fax: (99412) 5108593 E-mail annagiyev@gmail.com At the present time, the growth of toxic polyutanta - phenol in the environm

Copyright © 2010-2014 Pdf Physician Treatment